Több márkatörténetre, vagy egy márka több évtizednyi történetére való innovációt sűrített bele néhány évbe Preston Tucker, akinek majdnem sikerült megvalósítania álmát. Még így is maradandót alkotott, és sikerült a frászt hoznia a Detroiti Hármakra.
Biztonsági utascella, biztonsági öv, balesetnél összecsukló kormányoszlop, befecskendezős motor, négy tárcsafék, kanyarfényszóró – ma átlagos megoldások az autóiparban.
Na de az 1940-es évek végén?!
Rövid visszatekintés: azokban az években kezdődött el a szovjet személyautó-tömeggyártás a Németországból jóvátétel néven ellopott Opel Kadett-gyártósorokról legördülő Moszkvics 400-asokkal, a BMW egyetlen bevételt termelő autója az olasz licenc Isetta volt, Japánban pedig szinte csak motorkerékpárokból és teherautókból állt a járműgyártás.
Szóval ezekben az években egy Preston Tucker nevű ember előállt egy olyan kocsi tervével, amely méltán vonta magára vevők és konkurensek figyelmét. Tuckernek személyautó-építései tapasztalatai nem voltak, különleges járműveket viszont tervezett korábban is. A harmincas évek egyik legismertebb amerikai versenyautó-konstruktőrével együtt alapította meg a Miller–Tucker céget. Edsel Ford, Henry Ford fia rögtön rendelt is tőlük tíz darabot, a rövid határidő miatt viszont az elkészült versenykocsik is kiestek, ezzel nagyjából véget is ért az ígéretes vállalkozás.
Tucker önállóan folytatta: Michiganben megalapította saját mérnökirodáját, és a hadsereg számára
1938-ban készített egy keskeny, 4,5 tonnás, 180 km/h végsebességre képes páncélautót.
Személykocsik sem tudtak akkoriban száznyolcvannal menni, egy gumikerekes tanktól pedig ez maga volt a fénysebesség. Erre a sereg sem volt felkészülve, nem is rendeltek a Tucker Tigerből, pedig még érdekesebbek lehettek volna a második világháború – amerikaiak részvételével zajló – csatáiról készült dokumentumfilmek. A gépesített lövegtoronyra viszont lecsaptak, a torpedónaszádoknál és vadászbombázóknál is alkalmazták – a második világháború nagyon kevés pozitív következményének egyike, hogy Preston Tucker meggazdagodott.
Tuckernek nemcsak pénze és elképzelése volt, hanem a hatalmas autóipari konszerneknél sokkal gyorsabban is tudott reagálni a megváltozott fogyasztói szokásokra, még ha talán akkoriban nem is létezett ez a kifejezés. Minden más autónál korszerűbb, erős, takarékos, megfizethető kocsival akarta kielégíteni a háború után autóra vágyó tömegeket, mellesleg megreformálta volna az autógyártást úgy általában.
Szakított a hagyományos orrmotoros építésmóddal, és az áramvonalas, hatszemélyes karosszéria hátuljába építette a
9,6 literes, hathengeres, közvetlen befecskendezéses boxermotort.
Csak százötven lóerőt tudott, maximális fordulatszáma ezerkétszáz volt (ez alig több egy mai kocsi alapjáratánál), a világgazdaság is gyorsabban pörgött fel nála, viszont valószínűleg az emberiség utolsó túlélője is láthatta volna még működésben. Hallani pedig a szomszéd államból is lehetett. Az automata váltó az Egyesült Államokban akkor sem volt ritkaság, a Tucker Torpedóba viszont fokozatmentes automata került.
De messze nem ez volt ez egyetlen különlegessége a kocsinak. A vezető középen, két utas között ült, ugyanígy sorakoztak a fényszórók is, amelyek közül a középső a kormánnyal együtt mozogva bevilágított a kanyarba – 1946-ban. Bár a Torpedo még amerikai mércével is méretes, több mint öt és fél méteres volt, tömege nem érte el a két tonnát, 0,3-as légellenállási együtthatója pedig akkoriban maga volt a csoda.
Tárcsafékeket és független kerékfelfüggesztést kapott, és addig példátlan biztonsági arzenált, amely biztonsági utascellából, bukócsövekkel megerősített tetőből, ütközésnél összecsukódó kormányoszlopból, biztonsági övekből, biztonsági üvegből és balesetnél kieső szélvédőből állt.
A termelés beindításához és a további fejlesztésekhez Tuckernek nem volt elég pénze, de szerzett hitelt, amiből reklámokra is költött, az emberek pedig érthető módon megőrültek a korát évtizedekkel megelőző autóért.
Több tízezer megrendelés futott be rá úgy, hogy a vevők élőben is nem is látták.
Ennek megfelelően hatalmas érdeklődés kísérte a hivatalosan Tucker 48-nak nevezett prototípus 1947 júniusában megtartott chicagói bemutatóját. Preston Tucker állítólag arra kérte a zenekart, hogy olyan hangosan játsszon, amennyire csak tud, hogy ne tűnjön fel annyira a motorhang. Nem ez volt az egyetlen gond, látszott, hogy a kocsi még nem szériaérett, és a sajtóban is megjelentek olyan tudósítások, amelyek egyszerűen csalásnak nevezték Tucker még csak félig-meddig valóra vált álmát.
A Detroiti Hármak, vagyis a General Motors, a Chrysler és a Ford ennek ellenére aggódva figyelte a semmiből megjelent, az ő autóiknál sokkal ígéretesebb konstrukcióval próbálkozó Tuckert, és sokak szerint ők lobbizták ki, hogy csalás miatt nyomozás induljon ellene. Ez elég volt ahhoz, hogy a részvényesek azonnal kivonják a pénzüket, és mire 1950-ben az eljárás – felmentéssel – véget ért, a cég már rég becsődölt. Preston Tucker külföldre költözött, majd 1956-ban meghalt. Életéről Francis Ford Coppola forgatott filmet 1988-ban, a Tucker, az autóbolond (eredetiben: Tucker – The Man and His Dream) főszereplője Jeff Bridges volt.
Összesen ötvenegy darab, általában Tucker Torpedóként emlegetett Tucker 48 készült, negyvenhét még működőképes, két-három millió dollárért cserélnek gazdát nagy ritkán.
tucker torpedo | márkatörténet | autótörténelem | preston tucker | tucker 48 | tucker
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!