A II. világháború előtt Angliában a tenisz a felső és a felső középosztály sportjának számított, az Észak-Angliából Londonba költöző Perry család nem tartozott a kiváltságos társadalmi elitbe. A harmincas években Lady Di sztorija még egy arisztokratikus science fictionben is elképzelhetetlen fordulat lett volna, így Fred Perry hiába számított a teniszpályák enfant terrible-jének és egyik első modern értelemben vett szupersztárjának, a láthatatlan, de szigorú kasztrendszernek megfelelően sohasem fogadták el igazán, még sikerei csúcsán sem. Nem volt a legbriliánsabb teniszező, nem volt népszerű és hosszú-hosszú évekig nem ismerték el, mégis olyan örökséget épített, amely kevés sportolónak sikerült.
Outsider teniszütővel
Az 1908-ban Stockportban született Fred Perry apja szövőmunkás volt, aki később belépett egy baloldali pártba, és az I. világháború után a nyugat-londoni Ealingbe költöztek. Perry akkoriban kezdett pingpongozni, és olyannyira tehetségesnek mutatkozott, hogy 19 évesen megnyerte az asztalitenisz világbajnokságot. A legenda szerint az eastbourne-i Devonshire Park környékén sétált az apjával, ahol éppen egy tenisztorna zajlott. A mérkőzések nem érdekelték, a parkolóban álló drága sportautók, Rolls-Royce-ok, Humberek, Austinok, Bentleyk már sokkal inkább. Amikor megkérdezte az apjától, hogy kik a tulajdonosok, az apja azt felelte, hogy a teniszjátékosok.
– Akkor én is teniszezni fogok – jelentette ki Perry.
Perry egy teljes nyáron át gyakorolt, az intenzív edzés csak akkor szakadt meg, amikor elveszítette az édesanyját. Az apja azonban meglátta benne a tehetséget, és beleegyezett abba, hogy a fia otthagyja az állását, és egy évig finanszírozza az edzéseit. Az alapelv ugyanaz volt: egy ütővel kellett vissszaütni a labdát a hálón túlra, és noha a paradigmaváltás időbe telt, a karrierje végül kirobbanóan indult. 1934 és 1936 között zsinórban háromszor nyerte meg a wimbledoni tornát, az utolsó döntője Von Cramm báró ellen kevesebb mint 45 percig tartott, ami a 20. század legrövidebb döntőjeként vonult be a történelemkönyvekbe. A brit arisztokráciának nem tetszett, hogy egy velük egy rangban állót – még ha német is – egy munkáscsaládból származó polgár győzött le. Perry a meccs után véletlenül meghallotta az egyik wimbledoni bíró véleményét, aki szerint „nem a legjobb játékos nyerte a tornát”.
„Csak egyféle igazi arisztokrácia létezik… és ez a szenvedélyes lelkek arisztokráciája!
Tennessee Williams
Advantage Perry
A harmincas években a füves pályás tenisz világában Anglia egyeduralkodónak számított, elsősorban Perrynek köszönhetően, aki a korszak Federerjeként zsinórban nyerte a címeket és az akkor legfontosabb trófeának számító Davis-kupát. Ha nem is fogadták be maguk közé, úgy döntött, saját játékukban fogja felmosni velük a salakos és füves pályákat. Amikor 1934-ben az ausztrál Jack Crawford ellen megnyerte a wimbledoni tornát, az amerikai újságok megjegyezték, milyen hűvös maradt a közönség, annak ellenére, hogy egy honfitársuk emelhette a magasba a trófeát.
Perry valóban nem illett a korszak teniszjátékosairól alkotott ideálba, nem a megfelelő társadalmi osztályba született, nem fogadta meg a tanácsokat, gyakran tett megjegyzéseket az ellenfeleire, nem rejtette véka alá ambícióit, és azt sem, hogy pénzt szeretne keresni a sporttal – ez pedig szintén nem passzolt a felső osztály gentleman-képébe. Az arisztokraták szerint ugyanis egy igazi úriember csak a játék öröméért játszik, és semmiképpen sem olyan polgárságot lázban tartó fogalmakért, mint a pénz. Ez a filozófia határozta meg a viktoriánus éra sportéletét, és ehhez ragaszkodott a Lawn Tennis Association szervezett, amellyel Perry számtalanszor összeütközésbe került. Amikor 1936-ban Perry profi játékos lett, a brit teniszközösség valósággal kitaszította magából. Ettől kezdve főként amerikai pénzdíjas tornákon vett részt, az amatőröknek fenntartott Davis-kupán és Wimbledonban nem játszhatott többet.
Perry, a playboy
Ha a felső osztály nem is kedvelte, a társadalom egyéb rétegeit és a világsajtót nagyon is foglalkoztatta Perry élete. A pályán kívüli életével bőven adott témát az újságoknak, akik úgy tálalták őt, mint a 30-as évek egyik legünnepeltebb agglegényét. Perrynek a színésznők voltak a gyengéi, viszonya volt Marlene Dietrichhel, összeházasodott az angol filmsztárral, Helen Vinsonnal, de a házasságuk véget ért, amikor Perry Amerikába költözött. 1941-ben elvette a modell Sandra Breaux-t, ám a frigy majdnem addig tartott, mint egy hosszabb teniszmeccs. A harmadik feleségét 1945-ben vette el, de a hölgy alkoholproblémái miatt ez a házasság is hamar véget ért. A negyedik feleségével, Barbara Rise Friedmannal azonban negyven évig kitartottak egymás mellett.
Egy kortárs újságíró szerint Perry annyira jól nézett ki, hogy „ha megjelent egy partin, a hollywoodi színészek Nevadáig menekültek”.
A színésznők viszont nem tettek így. A házasságok közben Dietrich mellett fél Hollywooddal randizott, kezdve Jean Harlow-val, Loretta Younggal és Bette Davisszel – ami mai értelemben véve olyasmi, mintha valaki a szeretői között tudná Jennifer Lawrence-t, Emma Stone-t és Julia Robertst, és ez még Leonardo DiCaprio-mércével mérve is megsüvegelendő teljesítmény. Nem véletlen, hogy az RKO filmstúdió 100 ezer dolláros, két filmre szóló szerződést kínált neki, de az együttműködésből végül nem lett semmi.
A brand
A Fred Perry brand megszületése úgy hangzik, mint egy nagyon rosszul elmesélt történet, amit egy fantázia nélküli, eldugott német falu plébánosa talált ki. A negyvenes évek végén Perryt felkereste Tibby Wegner, az egykori osztrák focista, és bemutatta neki egy csuklószorító tervét. Ezt elvetették és végül a francia teniszjátékos, René Lacoste mintájára rövid ujjú, galléros és gombokkal ellátott ingek forgalmazásába kezdtek. Perryék az első kollekciót 1952-ben mutatták be, és azonnal hatalmas sikert aratott a sportolók körében. Az ötvenes évek végén a fehér pólók után megjelentek az első színes darabok is, ezt a kényszer szülte, az asztaliteniszben ugyanis a fehér pólókat nem engedélyezték, így a pingpongjátékosoknak piros-kék-zöld Fred Perry ingekre volt szükségük. Noha azt gondolhatnánk, hogy Perry csak a nevét adta a termékhez, a legenda szerint az első klasszikusnak tartott darab, az úgynevezett One Colour Fred Perry M3 nem más, mint Perry dizájnja alapján készült.
„Úgy tekintettek rám, mint a korszak legjobban öltözött teniszezőjére.”
A brand hamarosan ingyen látott el sportruházattal teniszezőket, akiknek a szerződés értelmében Fred Perryben kellett pályára lépniük. A hatvanas évekre aztán a vevőkör kiszélesedett, és a sportswear márkából streetwear branddé váltak. A hatvanas évek elején a márka útja egészen furcsa vargabetűt leírva az elit sportjának tartott tenisztől az angol szubkultúrákig vezetett, modok, skinek, futballszurkolók sajátították ki maguknak.
Egyfajta szándékos provokáció volt ez, a munkásosztálybeli fiatalok, társadalom peremén élők, kitaszítottak, lázadók sajátítottak ki egy márkát, amely a tőlük emeletekkel magasabban élők státuszszimbólumának számított. Olyasmi ez, mintha a texasi lakókocsi parkban élő white trash és a Fekete Párducok mondjuk Ralph Lauren pólókban kezdtek volna járni, az Ivy League ifjúságának őszinte bánatára.
Hogy mindig legyen egy politikai színezetű trend, amely a Fred Perry pólókat választja uniformisaként: napjainkban a pro-Amerika és pro-Nyugat Proud Boys nevű mozgalom sajátította ki magának a fekete-sárga Perry pólókat. Ez a lépés arra kényszerítette a brand sajtósait, hogy közleményben határolódjanak el a politikai csoportosulástól – történetükben valószínűleg nem először és minden bizonnyal nem is utoljára.
És ami a leghihetetlenebb, hogy miközben ezek a trendek kimúltak, vagy legalábbis érvényüket vesztették, a Fred Perry több generációt is túlélve mindig aktuális és cool státuszú tudott maradni, a 90-es évek brit popjának egyenruhája például egyértelműen ez a brand volt, az Oasistől a Blurig mindenki szívesen feszített a babérkoszorús logójú ingekben. A márka napjainkban is több tucatnyi befutott és upcoming influencert támogat Dan Crolltól a Kula Shakerig.
„Realista emberként nem esik nehezemre beismerni, hogy nevem a Fred Perry pólóról és sportruházatról ismert, nem pedig arról, hogy háromszor is nyertem Wimbledonban.”
„Ami Fredet inspirálta, az a többi teniszezőt is inspirálta. Aztán jött a lázadók, zenészek, filmesek egy egész generációja, majd egy teljes kört leírva ismét a sportsztárok következtek. De az egész szívében, a játékosok szíve fölött mindig is a babérkoszorú állt. A póló, amit egy szoba másik feléből is fel lehetett ismerni. Vagy egy táncparkett, vagy egy futballstadion másik feléből.”
Egy babérkoszorú az örökkévalóságnak
Fred Perry egyedülálló módon zsinórban háromszor nyerte meg a wimbledoni tenisztornát, és ő az első férfi, aki mind a négy grand slam címet – a wimbledoni, az ausztráliai, a franciaországi és az amerikai tornát – megnyerte – bár nem ugyanabban az évben. Noha a brit arisztokrácia soha sem fogadta el igazán, az angol teniszsport is csak a visszavonulása után, a nyolcvanas évekre Fred Perry sporttörténelmileg mindenképpen a helyére került: szakértők minden idők hat legnagyobb játékosa között tartják számon. Az általa létrehozott ruházati brand évtizedek óta a világ legikonikusabb entitásai közé tartozik. Fred Perry tehát a jövőben is lesz, a kérdés csak az, hogy melyik szubkultúra emeli a magasba újra sajátjaként? Egy alulról jövő baloldali politikai csoportosulás? Egy fringe zenei irányzat hívei? Vagy eljön a pillanat, amikor a babérkoszorús brandet visszaszerzi magának a brit és a világelit, az a réteg, amelynek eredetileg szánták?
brand | szubkultúra | wimbledon | tenisz | fred perry | clothing
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!