Az ötvenes évek elején rivális nélkül maradt a Ferrari a Formula–1-ben, és ebből az időszakból származik ez a versenyautó, ami a maranellói márka legigényesebb gyűjtőinek érdeklődését keltheti fel.
1952-ben példátlan módon indult a Formula–1-es világbajnokság. A korábbi éllovas Alfa Romeo nem tudott csapatot állítani, és az angol BRM is feladta a harcot, ezért a Ferrari tulajdonképpen ellenfél nélkül maradt. A csapatok megfogyatkozott száma miatt pedig az FIA-nál úgy döntöttek, hogy ebben az évben, és a következőben is a Formula–2-es szabályok szerint rendezik meg a világbajnokságot, így a kisebb kategóriás autóval nevező alakulatoknak is lesz esélyük a győzelemre.
Enzo Ferrari persze már alaposan felkészült erre az eshetőségre,
mert az 1951-es szezon végén egy új kétliteres, négyhengeres motort teszteltetett egy együléses versenyautóban, méghozzá igencsak biztató eredménnyel. Aurelio Lampredi főmérnök folyamatosan fejlesztette a motort, hogy egyszerűbb és megbízhatóbb legyen. A Colombo által tervezett V12-esnél jóval könnyebb erőforrás 170 lóerős teljesítményt adott le, erősebb és megbízhatóbb is lett az elődjénél.
Az új motorral szerelt monoposto versenyautó legnagyobb sebessége meghaladta a 240 km/órát,
amivel a Ferrari 500 F2 egyértelműen a mezőny egyik favoritjának ígérkezett. Giuseppe „Nino” Farina, a Formula–1 első világbajnoka mellett Alberto Ascari, Piero Taruffi és Luigi Villoresi alkotta a Scuderia Ferrari gyári csapatát, és a következő két évben olyan dominanciát építettek fel, amihez foghatót addig még nem láttak az autósport csúcskategóriájában.
1952-ben a bajnokságba számító indianapolisi futam kivételével mindet a Ferrari 500 F2-vel nyerték meg, nyolcból haton Alberto Ascari győzött, aki ezzel
megszerezte az első egyéni világbajnoki címet a maranellói márkának
– a konstruktőri bajnokságot akkor még nem írták ki –, Farina és Taruffi pedig a második és harmadik helyen végzett a pontversenyben. 1953-ban a Ferrari ott folytatta, ahol az előző évben abbahagyta, Ascari öt győzelemmel ismét világbajnok lett.
A két év alatt hat gyári versenyautót épített a Ferrari, majd idővel privát csapatoknak is felkínálta a sikeres modellt, amiből ezért még további öt példány készült. Az ügyfélautók pedig csaknem olyan jól szerepeltek a futamokon, mint a gyáriak. 1954-re a bajnokság visszatért a Formula–1-es szabályokhoz, ennek megfelelően Maranellóban az F2-es versenyautók többségét 2,5 literes motorral korszerűsítették, és 625 F1-nek nevezték el.
1954-ben ugyan már nem Ferrarival szerezték meg a világbajnoki címet, azt a Maseratit és Mercedest vezető Juan Manuel Fangio gyűjtötte be, a 625 F1-nek mégis fontos szerepe volt a Scuderia Ferrari kezdeti legnagyobb sikereiben. A képeken látható példánya a negyedik az öt privát autó közül, és a Ferrari belgiumi forgalmazója, az Ecurie Francorchamps színeiben versenyzett, 500 F2-ként Jacques Swaters nyerte meg vele az Avus Nagydíjat 1953-ban.
A következő évben ezt a példányt is Formula–1-es versenyautóvá építették át,
majd 1955-ben a legendás Alfonso de Portago márkinak adták el, aki négy F1-es nagydíjon is indult vele, a legjobb eredménye egy nyolcadik helyezés volt. A Ferrari a szezon vége után eladósorba került, majd többször is gazdát cserélt, megjárt egy pár neves gyűjteményt, az ’55-ös monacói nagydíj győztese, Maurice Trintignant is vezette a kilencvenes években egy parádén a Nürburgringen.
2000-ben a ritkaságot egy kölni gyűjtő vásárolta meg, és csodálatos formában őrizte meg egészen mostanáig. Idén tavasszal a Ferrarihoz került, ahol alaposan átvizsgálták, és
megállapították, hogy minden részlete teljesen eredeti.
A mesés versenyautó a világ bármely veteránversenyén a figyelem középpontjában lehet, ezért a legigényesebb gyűjtőknek mindenképpen érdemes licitálniuk rá az RM Sotheby’s augusztusi aukcióján, ahol 3-4 millió dollár közötti összeget várnak érte.
(Képek: Getty Images, RM Sotheby's)
ferrari 500 | rm sotheby's | ferrari 625 | nagy sztori | Formula 1 | Ferrari
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!