Olyan húsz éve lehetett, hogy járó autóból próbáltam a magam béna módján fényképezni egy alföldi naplementét. Lőttem vagy ötven ugyanolyan, közepesen rossz képet, és az autóban ülők jól kinevettek, hogy minek ez az igyekezet, kit érdekel a sokmilliomodik giccses naplemente. Mire egyikük megszólalt, hogy amit a természet alkot, az sosem lehet giccses, szóval inkább ne köszörüljék rajtam a nyelvüket. Akkor is tetszett ez a mondat, és azóta is sokszor eszembe jut. Az Antilop-kanyon viszont annyira pofátlanul lenyűgöző, hogy gondolkodni nem nagyon lehet rajta, csak hálálkodni, hogy ott vagyunk, és nem csak a Windows-háttérképen láttuk.
Arizonában járunk, ahol a sivatagi táj ritkán egyhangú. Ha más nem, akkor gigantikus "EAT" felirat és bóvli plasztikhamburger mosódik el a távolban, elhúzunk kupacban lévő postaládák mellett, és ami a legizgalmasabb, a kopár, tompa hegyek-dombvonulatok is fel-feltűnnek. Page városkájához közel találjuk a célállomást, ma már egyértelműen odatalálni, tizenöt évvel ezelőtt még nem volt ilyen evidens, hogy merre keressék az Antilop-kanyont. A parkolóból a kanyon felszínéhez érve még nem látunk sokat, ami elsőre feltűnik, az a rengeteg ember, akik csoportokba rendeződve várják, hogy leereszkedhessenek a világ egyik legbámulatosabb kanyonjába.
A túravezetők kivétel nélkül navaho indiánok, akik az Arizona–Utah–Új-Mexikó államokban elterülő rezervátumot lakják.
A turizmus jelenthet nekik némi kiutat, hiszen sajnos mai napig különösen elnyomottan élnek, ez kiderült a mi túravezetőnk gyorsan vázolt életútjából is. Fotográfiát tanult, de abba kellett hagynia, nem volt rá elegendő pénz, ráadásul egészségügyi gondjai is akadtak. Most inkább túrákat vezet, és segít a látogatóknak, hogy milyen szögekből érdemes fotózni odalent, hogyan készíthetik el "életük képét". Legalább ezerszer járhatta már végig a vonalat, mégsem unott, kérdéseinkre türelemmel válaszol.
Az Antilop-kanyon földöntúli látványát nehéz visszaadni, és akárhányszor pörgettem át az ott készült képeket, nem tudom eldönteni, hogy jók vagy sem. Annyira különleges volt a táj, hogy az első kamerás Nokiával is át lehetne adni belőle valamit... aztán kevésnek tűnik a Canon EOS 5D Mark IV is. Mindenki kattint, minden másodpercben, ázsiai barátaink egyszerre telefonnal, tükörreflexes géppel, fejre szerelt GoPróval tudósítanak, de igazából felesleges a fáradozás, tényleg átadhatatlan az élmény. Illetve, jobb meghagyni a profiknak, akik kifejezett fotós túrák (állvány is levihető, kétszer annyi ideig tart, mint a szimpla látogatás) alkalmával dolgoznak a legjobb szögeken, bevilágító napsugároszlopokon, szálló homokszemcséken.
Kattints párat, persze, legyen saját készítésű fotó, és a túravezetőd kérd meg, hogy téged is örökítsen meg egy ponton, de utána maradj a jelenben, mert sokkolóan szép a környezet.
A fények játéka, a kanyon formái, melyeket a víz alakított jelen állapotára, és alakítja tovább a csapadékos hónapokban.
Két részre osztható a kanyon: felső és alsó, mi az alsóba ereszkedtünk le. Mindkettő 1997 óta látogatható, és csak engedéllyel, túravezetővel lehet bejárni őket. Nem véletlen, végzetes baleset is történt már, mivel a csapadékos évszakban gyorsáradások alakulhatnak ki. Ha csak a környéken is esett az eső, a túrák elmaradnak. Tizenegyen életüket veszítették itt úgy, hogy a kanyonnál nem is esett, de a vadon rohanó víz pillanatok alatt elárasztotta, esélytelen volt kimenekülni. Kiderült, hogy több mérföldnyire esett – a bonyolult és összefüggő kanyonrendszer nem veszélytelen. Vezetőnk mesélt egy áradásról, ami úgy tíz éve történt: több mint egy napig hömpölygött a sebes víz a kanyonon át, pár hónapra le is zárták, nem lehetett látogatni.
Létrák és kötelek helyett ma már vaslépcsőkkel lehet megközelíteni a föld alatti részeket, de ilyenkor nincs fényképezés és bámészkodás, az épített részeken haladni kell. Visszafelé sem kódoroghatunk, szigorúan figyelmeztetnek, ha megszegjük a szabályokat.
Az erózió alakította döbbentes hasadékok olyanok, akár a felhők: formáikba bármit beleláthatunk. Ha nem lenne elég maga a homokkő műcsarnok, a napfény játéka is alakítja a látványt, mintegy photoshopolgatja magát.
A napállástól függően egész fényoszlopok alakulhatnak ki, egyes vájatok kékes-lilás árnyékba borulnak, míg mások teljes reflektorfényt kapnak hirtelen, és a róluk meginduló porszerű homokszemcsék aranycsillámoknak tűnnek, míg földet érnek.
Vannak univerzálisabban értelmezhető formák is, mint az oroszlánfej, és a túravezető milliméterre pontosan tudja, honnan érdemes nézni (és fotózni) egyes alakzatokat.
Az élmény pedig még úgy is megkapó, hogy sajnos nem annyira lehet átszellemülni a tömeg miatt. Az Antilop-kanyont mindenki látni akarja, aki az Államok ezen fertályán jár. Komplett túrák indulnak vegasi éjszakákkal, Arizona és Utah legszebb részeinek megtekintésével, úgy mint a Horseshoe Bend, a The Wave homokkő alakzat, Sedona városa, a White pocket sziklák, a Grand Canyon egésze.
Hasznos tippek, túraszervezők, aktuálisan frissített információk ezen a honlapon találhatók.
Ez is érdekelhet:
Nem az arizonai Grand Canyont tartják az Egyesült Államok legszebb látványosságának, hanem egy hozzá hasonló, ám kevésbé tolakodó helyet valahol Utah államban.
(Fotók: Unsplash, Getty Images)
erózió | antelope canyon | fotózás | usa | világörökség | geológia
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!